Nyilván úgy van ez, hogy az embert a gyermeke – kibontakozó elméjének mesteri szárnypróbálgatásaival – minden élethelyzetben egy újfajta látásmóddal ajándékozza meg.
Bármilyen gubanc, felmerülő akadály egészen más megvilágításba kerül, ha egy kétévessel közösen vágunk bele. Tudatosan nem használom a probléma szót, mert az – romantikus elgondolásom szerint – már fogantatásukkor megszűnik létezni, mint fogalom, de racionálisabban nézve egy gyermekkel a gond simán egy megoldandó, sőt megoldható helyzetté válik. Ennyi.
Na ilyen a betegség is.
Kevesebb szívszorítóbb élményt éltem át eddig életemben, mint amikor először meghallottam a 10 hónapos babámat fókaszerű ugatással köhögni. A köhögés után bánatosan és fájdalommal teli arccal nézett rám. Hordozóba pakoltam. Azonnal vittem a gyermekorvoshoz. Az úton végig a mellkasomhoz szorítottam és figyeltem a rezdüléseit, a szemeit, a gesztusait. Minden köhögés után – szerencsére ritkán jöttek rohamok – először fájdalom, aztán beletörődés, majd alázat ült ki az arcára. Egyszer sem sírt. Meggyűlt a könny a szemében, de tökéletes fegyelemmel tűrte azt, amit azt hittem nem is érthet. Pont, hogy nagyon is értette.
Akkor kruppos volt. A doktornő jó diagnózisának és pontos kezelési útmutatásának köszönhetően két nap alatt túljutottunk rajta. Többször nem jött elő.
Azóta párszor előfordult, hogy kisebb fertőzéseket összeszedett. Volt magas láz is az ünnepek előtt, kötőhártya-gyulladás követte szükségszerűen a játszótéri új homokozó avatását. Minden egyes alkalommal ugyanaz az alázat és fegyelem kíséri a hihetetlenül gyors felépülését. Mióta beszélni tud, új elem jelent meg a roborációs folyamatban. A humor.
Szóval nem töltjük a gyermekorvosi váróteremben a fél életünket és a munkáltatómnak sem lehet panasza. Ezzel épp el is dicsekedtem Helgus bölcsisnénijének a minap, ám csütörtök hajnalban erre ébredtem:
– A-khmkhm-nyaaa, baj van! Kkhhm.
Számítottam erre a mondatra, miután oly hosszú szünet után újra lázasan, az ismert köhögéssel, Gömbit, a hidegpárásítót újra beüzemelve tettem este ágyba.
– Mi a baj, Babám? – színleltem némi nyugodtságot, de összeszorult a gyomrom. – Fáj valamid?
– Nem. Csak be vagyok rekedve és nem tudok holnap beszélni sokat és hangosan a Boldival!
Erre a mondatra viszont kevésbé számítottam. Viszont elillant az aggodalmam.
Jó étvággyal és derűs hangulatban, talán a szokottnál fáradékonyabban vészeltük át a nehezebbjét, de a köhögés csak nem múlt.
Szobafogságunk harmadik napján gombokat válogattunk a varródobozomból és még mindig csúnyán köhécselt. Nagyot sóhajtva azt kérdeztem tőle:
– Szerinted, Babám, mi segítene rajtad?
Átgázolt a gombhalmon és a szemembe nézett:
– Szerintem rajtam az ölelkezés segít a legjobban!
Azóta csak ölelkezünk. Hétfőn pedig már mehet sokat és hangosan beszélni a Boldival.
Kommentek