Decemberben – hosszú keresgélés után végre – új munkahelyen kezdtem el dolgozni nem éppen központi, mondhatjuk szerény beosztásban.
Pár hét múlva két kollégám bejelentette, hogy rövid határidőn belül távozik a cégtől. Egyikőjük azonnali hatállyal és végleg, egészségügyi problémákra hivatkozva hagyta el a helyét, másikuk babát vár, még néhány hétig marad.
A vállalat – egy dinamikusan fejlődő, magyarországi bázisú nemzetközi kereskedelmi cég – szereti saját alkalmazottait képezni, kiemelni és támogatja az intézményen belüli előre jutást.
Visszajelzések, leginkább kávészüneti csevegések alapján kiderült, hogy az eltelt rövid idő ellenére máris elismerést szereztem hatékony teljesítményemmel (tényleg odatettem magamat) a vezetőség körében, és egy-két nappal a bejelentések után hívatott is a nagyfőnök, hogy ajánlatot tegyen nekem.
Igen, ő tett ajánlatot. Konkrétan választhattam, hogy melyik leköszönő kolléga helyét szeretném átvenni. Mindkét munkatárs pozíciója jóval magasabb volt az enyémnél. Egyik a belföldi beszerzési osztályon egy jól bejáratott, rutinszerű, kényelmesebb, de napi szinten is hatalmas mennyiségű adminisztrációval járó feladatkör, a másik a kelet-európai régióban, nagyobb precizitást, gondos előkészítést, mégis menet közben több spontán felmerülő helyzetet kezelő, többnyelvű, sorozatos problémamegoldás.
Kértem gondolkodási időt.
Puhatolóztam a leendő közvetlen főnököknél, leendő közvetlen munkatársaknál. Tipródtam. Elbizonytalanodtam. Magamban, a képességeimben, a nagyfőnök helyes értékítéletében, hogy én lennék-e valóban a legalkalmasabb ember bármelyik feladatra. S a többi, s a többi.
Álmomban is pro-kontra listát írtam… Végül maradtam egy számomra szokatlan, nem bejáratott módszernél. Tanácsot kértem. Két nő jöhetett számításba, akiknek leginkább adok a véleményére. Tapasztalatuk, emberismeretük és eszük miatt ők erre a legalkalmasabbak. Édesanyám gyakorlatias, tájékozott nő. Olyan érvekkel állt a nemzetközi ügyeket bonyolító poszt mellett, mint nyelvgyakorlás, nyelvtanulás, külföldi utazás, magasabb bérezés. Jogos. Nyert is vele.
Azért nem hagyhattam ki a lányomat sem, a két lábon járó őszinte lelkiismeretet és tiszta intuíciót sem.
– Anya, az angol levelezőset válaszd! – kiabálta előre a gyerekülésből útban az óvoda felé a kocsiban. (Neki úgy magyaráztam, hogy az egyik a magyar levelezős sokat ülős és a másik az angol levelezős sokat rohangászós.)
– Miért? – kérdeztem.
– Mert az a nehezebb feladat.
– És miért a nehezebb feladatot válasszam?
– Mert abból többet tanulhatsz és azzal többet fejlődhetsz. – válaszolta.
Buddha on board. Ezt kéne kiragasztom a hátsó szélvédőre, gondoltam magamban a 7-es úton már egyedül autózva a munkahelyem felé, mert leginkább egy Popper Péter könyvben éreztem magam. (Bár ott kívülállóként nem szoktam érteni semmit első olvasásra. Most szereplőként nem tudtam feldolgozni a 4 éves gyermek magától értetődő bölcsességét.) 11 perc az út, addig minden kétség elszállt. Beértem, kértem időpontot a nagyfőnökhöz.
Az angol levelezőset választottam.
matricázás, Helgus segít picit “Gőző bácsinak”
Kommentek